digitális

A gyalognak nem kell meghalnia

Érdekes, jövőbelátó, alapvetően már most eldöntendő, etikai kérdésfelvetés Balogh Csaba hvg.hu-n megjelent írása az önvezető autókról, épp ezért fontos megvizsgálni meglátásainak további lehetséges kibontását, adott esetben úgy is, hogy a néhol sarkosabb állásfoglalások újragondolása válhat szükségessé. Mert a gyalognak nem kell meghalnia. Sőt, ahogy minden, a sakkal picit is barátkozó játékos tudja, a gyalogot át kell juttatni a tábla másik végébe, mert csodát lehet művelni, meg lehet változtatni a játék menetét is.

Az önvezető gépjármű már nem a sci-fi kategóriájába tartozó agymenés, hanem nagyon is reális alternatíva a jelenleg – finoman szólva is – meglehetősen egyenetlen járművezetői lehetőségek széles skálájához képest: ha optimális esetet nézünk (vagyis a szoftver, az algoritmusok olyan szinten tökéletesek, hogy valóban nehéz elképzelni, hogy létezik olyan szituáció, amelyre nem tudnak megoldást találni), egész egyszerűen messiásként is tekinthetünk a megoldásra, hiszen az eddig nyilvánosságra került adatok alapján olyan szinten minimalizálja a közlekedési anomáliákat, hogy már egy koccanás is azonnal a vezető hírportálok és napilapok címoldalára kerül. Mégis, a baleset, vagyis a rendszer a neuralgikus pontja képezi Balogh szerint az etikai-morális dilemma magvát. Az egészben az érdekes persze az, hogy mindent ennek vet alá a programozó és a kérdező. Valami elkerülése válik a céllá, nem pedig maga a közlekedés, aminek következtében a feltérképezendő problematika véletlenszerű pontja válik a strukturális középponttá. Ez olyan esetlegességi potenciált szabadít rá a tervező elmére, ami talán épp az eredeti koncepciót negligálja, vagy legalábbis a közlekedési reform lehetőségét marginalizálja, ezért nézzük inkább meg, milyen egyéb változások szükségeltetnek ahhoz, hogy az önvezető jármű egyáltalán forgalomba állhasson, ne csak kuriózum és kísérletek szintjén találkozzunk vele.

Tovább

Standard
digitális, egyetem

BTK-s vajon a BTK Facebook-oldal?

Ha valaki kilép a nyilvánosság elé, az óhatatlanul célponttá válik mindamellett, hogy valamiféle kommunikációs kapcsolatot hoz létre, és ha úgy tetszik, küldetésből táplálkozik. Nem először találják meg az SZTE BTK Facebook-oldalát sem, ahol mindenféle bejegyzések megjelennek: képek, mémek, komoly hírek, volt hallgatók bemutatkozása, egyetemi, vagy közéleti aktualitásokra történő reflexiók ésatöbbi. Ez valószínűleg leginkább azok számára lehet furcsa, akik 1) nem láttak még Facebook pr-oldalt működés közben, vagy 2) nem azok a dolgok jelennek meg az idővonalon, vagy nem úgy, amit és ahogy ők látni szeretnének. (Itt tegyünk egy apró megjegyzést is, amelynek alapja az, hogy a problémákat felmutató szerző negatív jelenségként tünteti fel, hogy az oldal sokal nagyobb aktivitással és elánnal dolgozik, mint bármelyik más, megfontolt, és kevéssé frissített egyetemhez kapcsolódó oldal: öröm ez, végre valaki észreveszi, hogy ez itt egy élő, működő oldal, ami fészbúkosan teszi a dolgát!) A kérdéses oldal a Kar egy igen hatékony pr-felülete, ami ráadásul kifejezetten fészbúkosan működik, és nem valami rideg, kimért, minden oldalról levédett hivatalos(kodó) csatornaként, amit a kutya nem olvasna, nem követne, nem kommentálna. Figyelembe veszi, érti, és műveli a kor elvárásainak megfelelő, újmédiás technikákból táplálkozó kommunikációs módszereket, ám mivel mégiscsak emberek állnak mögötte, ráadásul többen (ki alig-alig, ki pedig becsülettel, aktívan) szerkesztik, pátyolgatják, próbálkoznak mindenféle naprakész kommunikációs formával, mert fontosnak érzik, hogy olyan generációhoz szóljanak, akik a steril, hivatalos kommunikációs formával nem tudnak, vagy nem akarnak (vagy mindkettő) foglalkozni. Végső soron ez az oldal sokat tesz azért, hogy a hallgatók korosztálya aktívabban be legyen vonva egy közösségi térbe, ahol a kart, az egyetemet, a hallgatói létet, az őket, bennünket körülvevő realitások megjelenhetnek, kommentálhatóak, és ténylegesen eljutnak a címzettekhez. Igen, vannak közéleti, olykor némileg politikai jellegű témák is. Lehet vitatni ezek létjogosultságát, ám ugyanott tegyük fel a kérdést: létezhet-e olyan közéletet, oktatást, felsőoktatást, alapvetően a hallgatói és az oktatói létet érintő kérdés, ami a mai Magyarországon valamilyen szinten eleve nem politikai? És vajon lehet-e, érdemes-e ezt a gúnyát lefejteni az egyes témákról, vagy azzal már eleve az oldal eredeti célkitűzését veszélyezteti a szerkesztő?

Tovább

Standard
digitális

Anti-digitális böszmeségek

Az olimpiai gif-embargó kapcsán jutott eszembe, hogy amolyan note to self-ként csak meg kellene írni, hogy legyen nyoma legalább, micsoda orbitális retrográd, devolúciós ostobaság már az, amikor valaki, aki hatalmi pozíciót vél felfedezni önnön helyzetében, egyszer csak – rosszul ébredt, vagy kimaradt a kávé?! – hadat üzen egy fájlformátumnak, vagy egy digitális alapon működő, ezért (vagy másért) sokkal hatékonyabban és gazdaságosabban működő szolgáltatásnak, esetleg neki esik a bloggernek vagy bloggerinának, hogy mit kommentel akárki az ő irománya alá. Milyen mélyről jövő tudatlanság tökéletes lenyomata az, amikor fogom magam, és betiltom a gif fájlt? Mit tett szegény gif, alias Graphics Interchange Format? Milyen két századdal ezelőtti fajankó nem látja még, hogy ezek a platformok (Ubertől a gifig) már réges-rég más logikai és gazdasági alapokon működnek, és igen, menjünk vissza odáig, miért is nem sikerül rendesen szabályozni ezt az internetnek nevezett micsodát: mert tetszik, nem tetszik, az a jogrend, az a logika, ami a társadalmi valóságunkat próbálja így-úgy keretek közé szorítani, sajnos fényévekre van attól, ami a virtualizációval és a szimulációval elérkezik (és most mindenkit megkímélnék attól a tanulmány hosszúságú melléklettől, amit a reprezentáció vs. szimuláció kapcsán most annyira ide kívánnék tolni). Kedves hatalmaskodók: mindig jön egy másik Uber, még több gif árasztja el a netet, és a kommentelők is vérszemet kapnak. Az, hogy valaki nem érti önnön valóságát és környezetét, még nem jogosítja fel arra, hogy szolipszista mód nekiessen, vésővel, kalapáccsal, vasvillával, ütvefúróval mindennek, legfeljebb ő érzi úgy. De, jaj, rá fog omlani az egész. Omoljon. És ömöljön a sok gif, csak hajrá! (Napi frusztráció-csökkentő gyakorlatunkat olvasták.)

Standard
Chia puding
gasztro

Chia puding

Ultimate superfood, minden egészséges kaják legegészségesebbike, omega-3 turbó, de valójában már eleve azért megéri foglalkozni vele pár percet, mert nagyon finom: ez a chia, illetve a belőle készülő puding. A chia (azték zsálya) nem egy bonyolult dolog, és egészen sokféle felhasználási módja lehet, mert onnantól kezdve, hogy simán salátára szórja az ember, vagy kicsit szöszmötöl vele, valójában bármilyen típusú ételhez párosítható. De nézzük a pudingot. Ha valaki készített már pudingot valaha, akkor már venné is elő az edényeket… ne tegye. A világ legegyszerűbb dolga a chia puding: tejbe kell áztatni, így hagyni egy éjszakára a hűtőben, és reggelre kész. Innentől kezdve minden ízlés dolga: hogy sima tejet, vagy valamiféle alternatívát használunk (mogyorótej, mandulatej stb. – ezek eleve édeskésebbek, kevesebbet kell az ízesítéssel foglalkozni), hogy mézzel vagy juharsziruppal édesítjük, hogy feldobjuk-e kis gyümölccsel akár friss, akár főzött, karamellizált vagy – horribile dictu – lekvár/dzsem verzióban, ez mind-mind tőlünk, vagy az aktuális kedvünktől függ. Az adagolás sem ördöngősség, bár nyilván lehet ezzel is kísérletezni aszerint, hogy mi válik be igazán. Nekem eddig a legpudingosabb állagot a másfél-két evőkanál mag/dl folyadék adta. Ehhez teszek egy-két evőkanál mézet vagy juharszirupot, jól megkeverem, és be a hűtőbe. Egy óra leteltével azért megkavargatom kicsit, de onnantól kezdve teszi a dolgát. Reggel máris fogyasztásra kész: lehet hozzá gyümölcsöt darabolni, vagy egy pohárkába kiszedni belőle, és rétegezni a gyümölcsös variációkkal. A magok egyébként amint folyadékba kerülnek, máris kocsonyásodnak, értelemszerűen minél kiegyenlítettebb a mag:folyadék arány, annál sűrűbb, pudingosabb állagot kapunk. Sajnos nem lehet megunni, de szerencsére egyre több helyen, és egyre elviselhetőbb áron juthatunk hozzá. Egyétek!

Standard
gasztro

Cold brew

Itt a nyár, épp ideje kicsit feldobni a kávézási rituálét valami olyasmivel, ami az évszaknak megfelelő, és a hagyományos ízvilághoz képest valami újat is hoz. Egyre több helyen látni és kapni a cold brew kávét, ami hideg kivonatolt kávét jelent: nem “főzik”, nem is forró vízzel készítik, hanem a kávéőrleményt hosszú ideig hideg vízben áztatják, majd leszűrik, és ízlés szerint kínálják. Az íze sokkal lágyabb, selymesebb, mint a hagyományos, vagy akár újhullámos módszerekkel készített kávénak, mert a hosszú extrakció miatt a savak nem oldódnak ki a babból. Éppen ezért azok is bőszen fogyaszthatják, akik egyébként épp a gyomruk miatt nem isznak kávét – vagy akár az ízre panaszkodnak: ez a kávé ugyanis nem keserű, hanem ízes, gyümölcsös vagy éppen csokis. Alapból, nem kell ízesítgetni. Igazán nem nagy ördöngősség otthon előállítani a tökéletes cold brew-t, megéri kísérletezni. Van azonban néhány alapszabály, amit érdemes betartani, ha igazán finomat szeretnénk inni. Először is, minőségi kávéval kell dolgozni. Ilyet ne keressen senki a bevásárlóközpontok polcain – sokkal inkább valamelyik újhullámos kávézóban, tessék nyugodtan kérdezni-érdeklődni a baristánál, melyik típussal érdemes kísérletezni. Másodszor, szükség lesz egy jó minőségű őrlőre is: nem, nem arra, ami szanaszét kaszabolja egy ki tudja, mikor élezett késsel a kávébabot, ahol éri. Egy olcsóbban (értsd: ebay) is beszerezhető, kerámia kúpos kézi őrlő a minimum, ami dukál. Innentől kezdve már csak extrák jönnek: ha van egy French press a háztartásban, minden könnyebb lesz (vagyis kevésbé trutyis), pláne ha valami más, alternatív kávé készítő eszköz is akad, mert ezekkel egészen ügyesen és gyorsan le lehet szűrni majd a nedűt (ezek nélkül is simán megy, csak céleszközökkel nyilván minden könnyebb).

Tovább

Standard
könyv

Misi szörnykávézója

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy évfolyam az amerikaniszikán, akik közül sokan igen közel kerültek a szívemhez, mert hát nyilván bohó, ifjú oktató voltam, ráadásul szentül meg voltam győződve arról, hogy tele vannak tehetséggel és lehetőséggel. Most nem azért mondom, de nagyon úgy tűnik, hogy nem csalatkoztam, hiszen ahogy nézegetem a közelebb és távolabb élő ismerősök életvonalait az algoritmikus jósda virtuális falára vetülve (khm… érted… Facebook), látom, hogy egytől-egyig szépen boldogulnak, és ahogy azt remélni lehetett, sorban bontakoznak ki. És akkor hirtelen beugrott ez a videó is:

No kérem, arról van szó, hogy Orodán Mihály nevezetű volt hallgató bizony a világhír felé lépdel, és egy igazán jól kitalált crowdfundingos projekt egyik feleként nagyon menő mesekönyvet illusztrál. Már rég terveztük egyébként, hogy egyszer majd megírok egy csomó mesét, és azt ő fogja illusztrálni, amolyan egyenértékű szöveg-kép viszonylatban, de szerencsére egy nálam jóval tehetségesebb (és szorgalmasabb) mesélővel hozta össze a sors, így most van kinek-minek drukkolni, hogy sikerüljön, és kézben lehessen tartani egy igazán minőségi és csodás kötetet. Ide tessék kattintani, ha érdeklődés esete forog fenn, és persze utána a “pledge” gombot lehet intenzíven kattintani, hogy létrejöjjön a projekt. Vagy itt, alant is lehet ügyködni:

Hajrá, Misi! 🙂

Standard